Csütörtök

Beteg vagyok. De már gyógyulok. A bátyám holnap lesz 34. Dürer bűvös négyzete jut eszembe, és fogalmam sincs, mit adjak neki. Jézus és József Attila nem élte meg ezt a kort. Kivettem két nap szabit. Nem tudom, mihez kezdjek vele. Itt van egy rakás könyv, aminek nekiálltam. Ha csak az egyiket befejezném. Este találtam egy blogot. Olyan valaki írja, aki nemrég költözött innen Kanadába. Ismét megfájdult a szívem, miért nem oda születtem. A közlekedésről beszélt, hogy mindenki nyugodt, nincs dugó, mindig a gyalogosé az elsőbbség, és hogy a Prius népautó arrafelé. Már tudom, miért röhög Amerika a kanadaiakon, miért olyan kettészelt Ike Broflovsky feje a South Parkban. Mert Amerika számára ez a mentalitás egyenlő a fogyatékossággal, az együgyűséggel. Kanada mindig késő ősszel jut eszembe. Előbányászom a Gordon Lightfoot diszkográfiát, Neil Young-ot és rápakolom az ipod-ra. A kocsiban egy kazetta-transzmitter van, de még így is jó minőségű. Télen akusztikus zenét kell hallgatnom. A hidegben, egyedül nagyon érzelgős vagyok. Nem a karácsony miatt, egyszerűen valami kering a levegőben körülöttem.

Boldoggá tesz, hogy nincs rendszeresség az életemben. Megfulladnék a menetrendszerű hétköznapoktól. Lassan megebédelek és megragasztom az asszony cipőjét. Ezt kötelességemnek érzem. Feladatom nincs. Talán az intuíció. Hogy megfigyeljem környezetemet. Mérlegeljem a korábban történteket. Vagy a tegnapot, mikor távoli kollégám szarrá verte a növendékeit egy emelettel alattam. Az enyémek éppen ettek. Olyan volt, mintha egy panellakásban élnél és a szomszéd családban gyilkolják egymást. Zavarta a gyerekeket, bevallom, engem is. Ez egy barom, gondoltam, csak későn vettem észre, hogy hangosan gondolkodom. A gyerekek szeretik, hogy nagy szám van. Szóval ez egy barom, mondtam, és ők bólogattak.

Távoli kollégám diagnózisa: kasztrációs komplexus + látens (ami valójában tényleges) homoszexualitás. Gyermekkori neurózisát, beszédzavarait trágár szavakkal, vulgáris szintaktikai összetevőkkel próbálja ellensúlyozni. A trágár szavak gyakori használatának egyetlen oka, hogy valaki el akar vegyülni a környezetében. Pontosabban érezteti az „elittel”, hogy ő egy alacsonyabb réteg társaságában érzi otthon magát, ahol ez mindennapos és nem éreztetnek/tudatnak vele ilyen és hasonló diagnózisokat. (Akkor most ki fél, kitől?) Leggyakrabban ezt használja: bózmeg. Így: bózmeg. Nem meglepő, gyakori nyelvészeti jelenség, egyfajta torzulás az olyan szavaknál, melyeket egy adott közegben túl gyakran használnak. A kasztrációs komplexus azt jelenti, hogy a páciens nem elégedett a méreteivel, illetve hogy mag(j)át nem rendeltetésszerűen szeretné használni, ez szorongást okoz, ami kényszerneurózishoz vezethet (asszonyverés, gyerekverés etc.). További tünetek: szimpatizálás szélsőjobboldali ideológiákkal; a fegyverek szeretete, totemista imádata és szenvedélyes gyűjtése (utóbbi az identitászavarhoz kapcsolódik, hiszen az összes fegyver fallikus szimbólum), katonabakancs, fölülről irányuló tekintet, zavaróan hangos, csatakiáltásra emlékeztető nevetés, mely az őskori ember archetípusos reprezentációja; a kisebbség és a nők gyűlölete, kihasználása, meglopása, gyakori megalázása; állandó rivalizálás, kakaskodás hasonló korú és fizikai felépítésű férfiakkal. És itt bezárul a kör. És ebben a körben sínylődik két antiszociális, két bűnöző és egy középsúlyos értelmi fogyatékos gyerek. Kéne egy Steve Biko ebbe a rohadt intézetbe. Ha nem lesz, kénytelen leszek vállalni ezt a szerepet.

Bikoról jut eszembe, meg úgy a lázadókról általában (renegades), hogy van valami hihetetlenül vonzó abban, mikor egy kedves embert elüt a méreg. Mikor valaki, aki a légynek se tudna ártani, hirtelen „bepipul”. Ez bizonyítja a leginkább, hogy hiba van a rendszerben. Ha sérül egy szív igazságérzete. Mert az igazságot ott érzed, belül, nem pedig a fejedben. A jogrendszerben a szakmai zsargon azért gusztustalan, mert megpróbál formát adni annak, ami formálhatatlan, ősi eszme, fogalom, mint az Ige János evangéliumában. Az igazsághoz érzéseket társítanak, prédikálnak róla. Őrzik, akár egy kincset, melyhez soha nem férhet hozzá senki, mert ha leleplezik, érvényét veszti, nem fognak vágyakozni utána. Nem lesz többé igaz, csak gaz.

Motivációs levél

Nem sportolok és hobbim sincs. Csak szenvedélyeim vannak. Beteges szenvedélyeim. Képes vagyok perceken át figyelni a csöndet, keresni a semmi ritmusát a létezés értelmetlen körforgásában. Dohányzom. Aktív szexuális életet élek. Gondolatban absztrakt műalkotásokat teremtek pusztán a fények játékából. Környezetemmel ellentétben úgy érzem, életben vagyok (lehet, hogy ez a boldogság definíciója), de tudom, hiányzik az életemből valami. Irtózom a kerti munkától. Ha rajtam múlna, az egész bolygót lebetonoznám, holott összeroppanok a természet szépségeitől. Anyagi okok miatt még nincs gyerekem, pedig szeretnék. Huszonkilenc évesen rájöttem, hogy felnőtté válni csupán annyit jelent: korlátokat állítasz magad köré, és ebben a csöpp univerzumban kell fölépítened egzisztenciádat, hogy aztán ráismerj saját jelentéktelenségedre. Optimista vagyok. Nem hiszek Istenben, de valahol mélyen abban bízok, hogy Isten hisz bennem. Azért kell dolgoznom, mert konzervatív nevelést kaptam. Nem ideológiai, hanem szociológiai értelemben. Én nem vagyok konzervatív. A körülöttem sürgő élő és élettelen dolgokat eszköznek tekintem. Egyetlen küldetésük, hogy segítsenek elérni célomat, mely mostanában elég ködös, ismeretlen és meghatározhatatlan. Csapatmunkát csak úgy végzek, ha én irányíthatok. Ellenkező esetben semmibe veszem társaimat, védekezésképpen pedig megvetést mutatok feléjük. Spontán vagyok és pontatlan. Egyetlen hibám, hogy nem megfelelő időben teszem meg a kellő lépéseket. A zene, a film és az olvasás a mindenem, bár évek óta nem költöttem pénzt lemezre, cédére, kazettára és hónapok óta nem olvasok mást, csak újságot. Szeretném látszólagos közönyömet és semmittevésemet az Önök cégénél kamatoztatni.